Gondolatok

avagy, hogyan beszélgetek magamban....

A  temetőbe mentem Anyukámhoz, amikor rájöttem, hogy mennyire szeretek csendben lenni magammal. Persze van amikor az embernek beszél a szája, mégsem mond semmit. Legalábbis a mondanivaló üres fecsegésnek bizonyul és az igazán lényeges dolgokat magamban, magammal beszélgetem meg. 

Már sokszor gondoltam arra, hogy egy diktafon milyen jól jönne, mert hirtelen eszembe jutnak gondolatok és olyan jó lenne előkapni és rámondani. Sok ilyen van, 1 szó 1 érzés egy gondolatnyi suhanás.Aztán persze mire géphez jutok, már elfelejtettem, vagy már nincs meg az az érzés. Elmúlt, elszállt a gondolattal együtt. Belém szorulnak a szavak és az érzések. Néha nem nagyon tudok velük mit kezdeni, kimondani nem tudom, feldolgozni nem tudom. Marad a gyötrődés, hogy vannak elvárások aminek meg kell felelni.

Az elvárás pedig önmagam felé a legnagyobb. Valahogy egész másképpen működöm mint régebben, erős rostán mennek keresztül a kapcsolataim és a körülöttem levő élet fontossága is. Ha nem ismerném magam, mondanám, hogy depis vagyok, de inkább az életmódom váltásának a folyamata az ami lezajlik.

Nézem a kisgyerekeseket a pocakos mamákat és mosolyogva nyugtázom, hogy Jézusom hova tűnt az a 25 év amikor én először éltem ezt át. Olyan fura, hogy önmagában a napok nem mindig hoznak történéseket , mégis ahogyan visszagondolunk emlékszünk bizonyos napokra. Tűpontosan emlékszünk olyan bagatell dolgokra ami akkor nem is volt jelentőségteljes és a fontosakat meg elfelejtjük.

Amiben most örömömet lelem, az a természet és a régi dolgok megmentése....na erről majd máskor....